2009. december 27., vasárnap

Nikon vakut Pentaxra?

Időről-időre felmerül a kérdés, főleg a DSLR világba újonnan belépők és azok részéről akik nem akarnak hobbijukra sokat áldozni, hogy milyen vakut érdemes venniük. Már többször leírtam topikokban a tapasztalatomat, úgy gondoltam összefoglalom itt. Ahogy az obikból sincs túlkínálat Pentax vonalon, használt vakukból sem túl nagy a paletta.
A régi FTZ sorozatú Pentax vakukat sajnos a K széria nyugdíjazta, illetve ezek csak TTL-t tudnak P-TTL-t nem, így max manual módban lehet őket használni. Ha kicsivel több kényelmet szeretnénk, akkor olyan vakut kell keresni aminek automata módja is van. Ezek jellemzően a 10-30 ezres kategóriában mozognak. Természetesen némi megkötés itt is van, be kell állítanunk a vakun az érzékenységet, blendét, gyútávot. Ha bármelyik változik, utána kell állítanunk a vakun is. A Pentaxok vakuszinkronja 1/180 s. Apróság, de azokon a vázakon, amelyeken nincs külön X mód a tárcsán csak 1/160-adot fogunk tudni beállítani, mivel az 1/180 csak akkor válik elérhetővé, ha a váz vakut észlel (a középérintkező úgy tűnik ehhez nem elég). M-ben 1/160 után 1/200 a következő érték.

Az én választásom anno sokak meglepetésére a Nikon SB-24-es vakura esett. Az ötlet nem tőlem származik, de működik a dolog. Nem akad össze a kommunikáció a vázzal, működik a stand by-ból felébresztés és van egy hatalmas infra LED-je ami szintén működik fókuszálás alatt. Az hogy ez segít-e a váznak bármit is, nem hiszem, de érdekes hogy működik. Motoros zoom is van, sajnos ezt az infot nem kapja meg a vaku, így ezt a szolgáltatást buktuk (manuálisan persze gombnyomással állítható).
Automata módban (ahogy a Nikontól megszokhattuk) rendkívül pontosan mér fényt, stroboszkóp mód is van (max. 10 Hz) és választhatunk első/hátsó redőnyre szinkronizálást is. A fej forgatható, dönthető, makrózáshoz lejjebb is lehet dönteni a vízszintesnél.
Apró de fontos kényelmi szolgáltatás, hogy az LCD háttérvilágított, ami égve is marad, amíg be nem fejeztük a beállításokat.

Egyéb kérdésekben pedig ajánlom a pentaxfanclub.hu tudástárát!

2009. december 9., szerda

Eurotrip: irány a Retyezát - Nyolcadik nap: Hazafele


Elérkeztünk a túra végéhez, már csak egy kis kulturálódás maradt, hazafele nem hagyhattuk ki Vajdahunyad várát.

Összekaptuk magunkat miután elfogyasztottuk felséges reggelinket, és beütöttük a székely bácsinak (iGO hang) a várat. Érkezéskor elsőre meglepő a hasonlóság, másodikra azért már sokkal kevésbé. A stílus tényleg nagyon hasonlít, felépítésében azért nagyon eltér a két vár.

Ez ugye a milyenk, amit Alpár Ignác tervezett az 1986-os milleniumi ünnepségekre.
(forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Vajdahunyad_vara_21.jpg)

Ez pedig az eredeti

Mivel lúzerek/rendes gyerekek vagyunk (nemkívánt rész kihúzandó) és géppel a nyakunkban érkeztünk a pénztárhoz, le is gomboltak rólunk néhány lejt a fotózási engedélyért. Cserébe kaptunk nyakbavalót is, hogy a sok nyomi aki egyébként nem fizetett, de csattogott össze-vissza lássa, hogy vannak még ilyen lúzerek/tisztességes emberek (nemkívánt rész újfent kihúzandó). No mind1, ennek örömére lőttem gyorsan egy panorámát.
Az első benyomás, hogy nagyon lepusztult, de végre nekiálltak felújítani. Egy részen már új tető van, és a homlokzatot is restaurátorok vették kezelésbe.

Nézelődtünk, hogy merre érdemes indulni, ekkor botlottunk egy románinai magyar csoportba. Természetesen megpróbáltuk kihasználni a lehetőséget, amit a csoport vezetője is észrevett és kedvesen köszöntötte az új tagokat :) Így igazán kimerítő mennyiségű információt kaptunk a vár gyakorlatilag minden szegletéről.

Vámpíros filmek helyszíne is volt már

Személy szerint remélem, hogy a restaurátorok ehhez a részhez nem nyúlnak

A vár egyetlen "megmaradt" kandallója

Hunyadi János szobra (csodák csodája magyarul is kiírva)

Van két gyönyörű boltíves terem. Ha vittem volna állványt, igazán szép panorámaképet lehetett volna csinálni róluk. Sajnos a középső kép ezen is bemozdult.

A város képére még erősen rányomja a bélyegét a Ceausescu-féle rendszer, bezárt vaskohóval és egyéb ipai létesítményekkel. Amúgy is kicsit olyan érzése van az embernek, hogy egy nagy darab beton az egész. A zebrákra nagyon kell figyelni, mivel teljesen lekoptak, újra nem festik, de mindig akad néhány magabiztos gyalogos. Így sasolni kell a táblákat.
Még bevásároltunk a hazaútra, vettünk némi román sört is. Meglepetésünkre a románoknál 3 literes strapa palackos sör is létezik... A hazaút jódarabig eseménytelenül telt, a barkochbázást leszámítva. Odafele már hozzászoktunk, hogy a románok magyar mércével elmebeteg módon előznek, a legveszélyesebb helyeken és az 50-es tábla egy vicc nekik. Ez addig rendben is volt amíg egy még idiótább buszosnak a 70 sem volt elég városban és záróvonalon nekiállt mineket előzni, úgy hogy az utánfutóval kihíján betessékelt az árokba, mindezt úgy hogy a túloldalon 2 rendőrautó állt. A rend éber őrei természetesen nem láttak semmit. Ezt a mutatványt sikerült megismételnie kb fél órával később (ekkor egy autóval volt előttünk, megérte nem?), amikor egy román Golfot állt neki előzni kanyarban. A bibi csak annyi volt, hogy feltűnt egy autó szemből is... Derék barátunk ezt az ismert elven oldotta meg, egyszerűen visszahúzta a buszt a saját sávjába, miközben a golfos vészfékezett. Én előrelátóan lemaradtam, sejettem, hogy vmi ilyesmi következik. És ez a kolléga csak egy a sok közül...
Mindenesetre egyben hazaértünk Pestre, leszállítottam a srácokat, Bandiéknál még kaptam egy finom vacsorát (Mégegyszer köszönet érte!), elmeséltük dióhéjban milyen volt, aztán még hazaromboltam Paksra is.
Itt a vége fuss el véle, aki végigolvasta idáig erdélyi túránk történetét annak köszönöm és remélem élvezhető volt. Nemsokára Wroclawból jelentkezek :)

2009. december 6., vasárnap

Eurotrip: irány a Retyezát - Hetedik nap: Lejtmenet


Ezt a részt szeretem a legkevésbé az utazásokban. Amikor hazafele össze kell pakolni. Mindent ki a sátorból, viszonylag helytakarékosan vissza a hátizsákba, ahol ugyan annyival több hely van amennyi kaja elfogyott, viszont a szemetünket le is kell vinni a hegyről. Ezt sajnos senki nem teszi meg helyettünk. Sátorbontás, érzékeny búcsú a Bukurától, aztán irány Darány! Persze csak miután megmásztuk a hágót... újra.

A hágón lefele, hogy szórakottassuk egymást elkezdtünk barkochbázni, amibe annyira belejöttünk, hogy még másnap Magyarországra hazafele is végig ez ment. A hágó alatt a patakból feltöltöttük a vizespalackjainkat, aztán kényelmesen, de ügyelve az időre megindultunk lefele. Enciánig nem is történt semmi érdekes azon kívül, hogy egy-két feladvánnyal mindenkinek sikerült a kérdezők agyára mennie, főleg bizonyos tulajdonságok eltérő értelmezése miatt :)

Utána következett szerintem a kedvenc szakaszunk, a törpefenyőket újra felváltották a magas erdei fenyők, a levegő párás lett, a kövek síkosak, vastag mohapárna, rengeteg gomba mindenütt.


Egy teljes napot el tudtunk volna még tölteni ott keresgéléssel, fotózással. Minden nagy gomba alatt egymással versenyezve nőttek az apróságok. A nagy vadászat közben nagyon kellett vigyáznunk is, rettenetesen csúsztak a kövek, minden pillanatban számolni kellett vele, hogy megcsúszhatunk.

És akkor Bandi megtalálta ezt

Ezen a vargányán persze mindhárman lehidaltunk, én legalábbis biztos, igazi mesebeli, hatalmas gomba volt. Kettévágás után sajnos kiderült, hogy megenni nem lehet, belül már szét volt rágva.
Mire leértünk Pietreléhez már erősen untuk a banánt, meg főleg az esőt ami a hágó óta alig hagyta abba. Bandi kínai ocó esőkabátja meg hekkelve se nagyon bírta. Én viszont Cârnic-fele menet, mivel egész héten nem ázott be a kitudjamennyirejó Quechua-s bakancsom, gondoltam ideje egy kis tesztnek, ha a kocsihoz vizes zokniban érkezek az már nem gond, ott úgyis átöltözés lesz. Az eső ugyanis patakban folyt az úton végig, én meg annak a közepén sétáltam. Ha ezt is kibírja akkor nagyon megérte... És kibírta olyannyira, hogy nem is nagyon akartam elhinni.
Cârnicben megkérdeztük azért a Codrin panzióban, akad-e esetleg három helyük, de határozottan nem volt nekik, így bedobáltuk a cuccot a Meganeba, végrehajtottunk egy igen bonyolult átöltözést, azon igyekezve, hogy a kocsiba minél kevesebb víz és sár kerüljön és igyekeztünk minél hamarabb aszfaltot érni, mert este 9-re Csernakeresztúrra kellett érnünk, ami nem 2 km volt.

Cârnictől lefele a főútra, már túl a sziklás köves útszakaszon

Navigációval se volt könnyű dolgunk, a helységben ugyanis az iGo csak egy utcát, természetszerűleg a főutat ismeri, a valóság kicsit bonyolultabb volt. Mire nagy nehezen ráakadtunk a keresett utcára 20:45 volt, ígéretünk szerint 21-ig odaérünk. Természetesen az utcát újraszámozták, először egy rossz és cseppet sem szimpatikus helyre csöngettünk be. Hál' Istennek nem voltak otthon, aztán végül sikerült ráakadnunk Dávid Endre vendégházára.
Nagyon kedvesen fogadtak minket, a helyünk is minden igényt kielégített. Külön épület a vendégeknek, fürdővel, TV-vel a szobánkban. Elég bizonytalanok voltunk, hogy mi lesz a válasz, de azért megkérdeztük, hogy kaphatnánk-e vmi vacsorát. Rántottát tudtak javasolni, ami nekünk tökéletesen megfelelt. Mire lepakoltuk a cuccainkat a szobában, már kész is volt, olyan sárga tojásból, ami csak falun van, kakastaréjjal (sült szalonna), kovászosuborkával és szilvapálinkával. Mindent elpusztítottunk és maximálisan elégedettek voltunk újfent az erdélyi koszttal és a házi szilvával is. Ezzel konkrétan nem tudtuk mi a pálya, ezért csak egy kupicával ittunk belőle, egészen addig amíg meg nem jelent az egyik házigazda (aki mellesleg Pécsen dolgozik) és közölte, hogy ilyen fiatalokat még nem látott :) Kedélyesen elbeszélgettünk vele, és a pálinka fogyásával a hangulat is emelkedett, pláne amikor még a saját roséjukból is megkínált minket. Még megnéztük a Brice the nice című méltán híres filmet, amin szétröhögtük magunkat, aztán lefeküdtünk. Nem kellett korán kelnünk, Vajdahunyad vára volt betervezve hazaindulás előtt, ami csak 9-kor nyit.

2009. december 5., szombat

Eurotrip: irány a Retyezát - Hatodik nap: Semmittevés


Nyilván nem kell nagy képzelőerő a cím után, hogy kitaláljátok, mit csináltunk ezen a napon. Az időjárás nem lett jobb a peleagashoz képest, reggel is csak azért keltünk fel, mert a többiek sajnos szedték a sátorfájukat. Miki gyorsan le is lejmolta a fölös kajájukat. Ekkor csodálkoztunk rá újból teheneinkre is. Senki se gondolta volna, hogy ilyen jó hegymászók.

Gyors e-mail csere, hogy meg tudjuk osztani egymással a képeket, amiből végül nem lett semmi, mert lefelé elhagyták a gépüket :s

Ha már felkeltünk, persze jöhetett a reggeli, kivételesen bent a sátorban. Miki bátor volt és a gázfőzőn melegített bent a sátorban. Bandi is követte volna a gyakorlatot, de én határozottan ellene voltam. Mivel következő nap mi is indultunk lefele, leltárba kezdtünk és amit nem akartunk lecipelni azt megettük :)
A következő probléma volt, hogy még nem tudtuk sikerült-e elintéznie Miki Anyukájának a hazaút előtti szállásunkat, így ebéd után ők nekiindultak a hágónak térerőt vadászni. Én sajnos ebből kimaradtam, még javában főtt a levesem... és újfent eső készült. Miután elköltöttem instant 21. századi ebédemet, nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, így maradt a témavadászat.

Többre sajnos nem futotta, mint még 2 panoráma a Bucura tóról és egy kis madarazásra. Közben már kezdtem furcsálni, hogy még mindig nem ért vissza Bandi és Miki, pedig már órákkal ezelőtt elmentek. Mire visszaérkeztek újból elkezdett esni, sötétedett is már, de hoztak tejet a helyi pásztoroktól. Igaz önállósították magukat, mivel egyik sem volt ott. Később kiderült, hogy tuti nem friss tejet hoztak, már savanyú volt... Szerencsére nem én kóstoltam bele.

Lett szállásunk is, másnap Csernakeresztúron Dávid Endre vendégházát kellett megkeresnünk. Még gyorsan főztek egy levest az esőben, Bandi a szárnyai alá is vette Mikit, aztán összeraktuk a cuccot amennyire lehetett, megbeszéltük, hogy legyen a lemenetel és el is tettük magunk másnapra, hogy kipihentek legyünk másnap.

2009. december 3., csütörtök

Gépház

Nemrég egy másik gépről néztem rá a blogra, és meglepődve tapasztaltam hogy a legfrissebb bejegyzés után vannak beh*nyva a google adsense hirdetései. Nem ott kellene lenniük, elnézést érte, rövidesen javítva lesz.

Végre lesz időm írni is, hétvégén valószínűleg érkezik a Retyezát túra három befejező bejegyzése, és ha elkészültem a képek feldolgozásával, akkor egy másik utamról is beszámolok a jövő héten, amin vallatóra fogtam a 40-es Limitedet is.

2009. november 3., kedd

Pentax Photo Gallery

Sajnos átmenetileg megint kicsit várni kell az új bejegyzésekre, így a Retyezát túra befejező részeire is, de addig is egy számomra örvendetes eseményt közölnék: duplájára nőtt a Pentax Photo Gallerybe felkerült képeim száma és még igen sok vár elbírálásra.

Frissítés (November 17.)

Újfent megduplázódótt :) a bejutott képeim száma!

2009. október 16., péntek

Erre mit lehet lépni?

A K-x ugye eddig is a szivárvány összes színében létezett, de Japánban semmi sem elég. A fenti meglehetősen érdekes színkombináció a japán Zarigani játékgyárnak köszönhető. Összesen 100 darab készül belőle, nyilván gyűjtőknek, bár ha én gyűjtő lennék nem biztos, hogy vágynék rá. Annak ellenére, hogy "kuriózum".
A gyáriak célja persze elég nyilvánvaló, az új váznak csinálnak még egy kis reklámot nulla fejlesztéssel, ahogy tették ezt a titanium K20D-vel, és a fehér, illetve olíva színben pompázó K-m-mel. A baj csak annyi, hogy közben a felhasználókban sokadszorra jelenik meg, hogy inkább a fókuszrendszert és a P-TTL-t kellene fejleszteni (valljuk meg volna mit) ilyen tamagochik helyett.

2009. október 13., kedd

Eurotrip: irány a Retyezát - Ötödik nap: Vf Peleaga

Ez a nap nem volt kapkodós. A napi cél a Peleaga meghódítása volt, jóformán csak a szomszédba mentünk :) Különlegessége, hogy ez a hegység legmagasabb csúcsa 2509 méterrel. Felkelés utáni szokásos félórás botorkálós "magamhoztérést" egybekötöttem egy kis fotózással, mert szép sima volt a Bucura felszíne és kerestem az új nézőpontokat. A nap hátralevő részében aztán nem is nagyon volt erre alkalmam.

A reggel nem köszöntött minket túl kedvesen, elég komor, felhős idő volt. Volt is kedvünk menni meg nem is. Elég jó esély volt komoly esőre és arra, hogy a csúcson semmit sem fogunk látni... ha egyáltalán feljutunk. (Ahogy már többször említettem, vigyázni kell ilyen időben a magashegységekben.) Ennek egyáltalán nem örültünk, de a túra a végéhez közeledett, a többiek másnap már haza akartak indulni, így nem foglalkoztunk az időjárással, megyünk amíg lehet, maximum visszafordulunk.
Mire végeztünk a reggelivel, fürdéssel az 5 fokos patakban :) és a napi menetfelszerelés összepakolásával, a felhők tovább rontották lelkesedésünket...

A hegyimentők háza mellett vitt az út fel, ahol még feltankoltunk gyorsan friss patakvízzel. Jóval könnyebb volt a terep, mint amire számítottam, viszont meglehetősen felázott volt a talaj, a víz gyakorlatilag a turistaösvényen folyt le, néhol észre se lehetett venni csak amikor már merült a bakancs. Süllyedünk de a bakancs még mindig tart :D A lényeg, hogy érdemes volt a köveken lépkedni. Kedvenc teheneink persze itt is folytatták aknázó tevékenységüket.

Ettől a "tengerszemtől" kezdve lett keményebb a terep, lankás, füves rétből váltottunk a szokásos murvás hegyi útra. Ákos és Bori ekkora már alaposan lehagytak minket. Őket valahogy mindig hajtották a tatárok :) Kicsit feljebb találtunk egy nagyobbacska hófoltot (így augusztus táján...), amit persze meg kellett közelebbről is nézni. Mégiscsak hó nyár közepén :) Miki rögtön síelt is rajta egy keveset, majd elkészült ez a fotó:

(Bandi fotója)

A vicces az a dologban, hogy különösebben nem is fáztunk, sokkal rosszabb volt visszavenni a vizes, kihűt pólót. A Retyezátban néha nagyon eltérően viselkednek a megszokottól a hőmérsékletviszonyok. Bevártuk a csapat többi tagját, hógolyóztunk még kicsit aztán... leszakadt az eső... Szokásos kapkodva öltözködés, mérsékelt elázás, majd továbbindultunk az zuhogó esőben megkeresni Ákost és Borit akik nyilván valahol fent várnak ránk. Nemsokára utol is értük őket, és várakozó álláspontra helyezkedtünk, mivel az esővel együtt a szél is fokozódott. Nem volt nagy a vidámság, erősen gondolkoztunk a visszavonuláson, egy-két villám is becsapott a csúcs közelében... Bevonultam egy szikla alá ami viszonylag jó esővédelmet nyújtott. Negyed óra múlva már unta a csapat a banánt, az eső csillapodott, a szél viszont nem. Én nagyon fel akartam menni, előrementem kicsit körülnézni. Nem értékeltem olyan vészesnek a helyzetet, mint a többiek, kis győzködés után mindenki a továbbhaladás mellett döntött. Természetesen látni továbbra sem láttunk semmit, mára ezt dobta a gép.
Fölfele mellénk szegődött egy elég elhanyagolt külsejű pásztorkutya, feljött velünk egészen a csúcsra, miközben mi azon bosszankodtunk, hogy mennyivel könnyebben van a 4 lábával és a jóval alacsonyabb súlypontjával ezen a terepen, mint mi. Ez lett a tehenek rejtélyes hegymászásának is a megoldása... Fent természetesen nem láttunk semmit, ellenben ezen a magasságon már felhők voltak, vagyis kb. sűrű ködszitálást kell elképzelni. Eddig az eső miatt, most a ködszitálás miatt elő se vettem a gépet. A váz bírta volna, de a vadiúj szűrőt és obit nem akartam összecseszni. Csúcsfotó is csak Ákosék gépével készült, ők viszont hazafele elhagyták azt, így ugrottak a képek.
Közben érkezett a gerincen a hágó felől egy másik csapat, rövidgatyában, tornacsukában, esőkabát nélkül, természetesen szétázva, de látszólag ez a legkevésbé sem érdekelte a srácokat. Bori és Ákos közben valószínűleg a teljes szalámikészletüket a kutyának adományozták, beindult az úristenmileszittfentszegénykutyával gondoskodási ösztön :) Valakitől kapott egy májkrémet is, hogy legyen mivel lefojtani a szalámit és ezek után persze meg voltak sértődve, amikor a kutyának a kenyér már nem kellett. Hát igen a sorrend nem mindegy. Pedig pedagógusok :)
A lefeleút viszonylag eseménytelenül telt. Elég jó tempóban jöttünk le, közben jót beszélgettünk, a kutya meg persze lelépett, amit az önjelölt gazdik kissé nehezményeztek :) és kisütötték, hogy ez bizonyára a kutya bevált receptje a napi finom falatokra.
Megálltunk a mini tengerszemnél ebédelni, amúgy is elég jól álltunk idővel, a tábor talán tíz percre volt és aznap először egész kellemes idő volt. Előkerültek a gázfőzők, levesek, szalámik, kétszersültek. Hamarabb végeztem, mint a többiek és nagyon érdekelt a "sziget" a tengerszemben, így fölkerekedtem a meghódítására. Valaki láthatóan már próbálkozott vele, de hamar feladhatta. Én kitartóbb voltam, a többieknek pedig "jó ebédhez szólt a móka", várták mikor esek végre bele. Közben persze kapacitáltak, úgy nagyobb esélyük lett volna, hogy beleesek valamelyik kőről. Küszködésemet végül siker koronázta:

(copyright Hajdu András :)

Ücsörögtem a szigeten miközben a többiek még burkoltak, és rájöttem hogy hibát követtem el, mivel hódító utamra nem hoztam magammal semmi kaját. Bandi jópajtás módjára ezen rögtön megpróbált segíteni és Jó reggelt! kekszet kezdett nekem dobálni, aminek aerodinamikája sajnos messze van az ideálistól, így három próbálkozás után feladta.
Végül elég későn értünk a táborba, de mivel nem voltunk túl fáradtak, előkerült a mini focilabda amit felcipeltem. Volt egy 10*15-ös jó gödrös, de alkalmasnak tűnő rész (egyéb nehezítésekkel amit nem részleteznék:). Kapuk kövekből, indulhatott a móka. Bizonyára nem lehet gyakori a focimeccs a Bukura partján, mivel elég nagy érdeklődés kísérte az esti sportprogramot. Az egyik sátorból még szurkolói dalok is felhangzottak, ami annyira meglepett minket, hogy hirtelen mindenki megállt. Jót röhögtünk, majd folytatódott a meccs, a lányoknak elmagyaráztuk, hogy a kapufa nem számít gólnak :) és rájöttünk, hogy jó vigyázni velük, különben lehet nem jutunk le a hegyről. Az én vesztemet végül Levi okozta majdnem, akkorát kaptam ugyanis feltört sarkamra, hogy párpercre ki is kellett álljak. Néhány sátrat is becéloztunk ahonnan néha "nice" nyugtázás jött, amire scusival válaszoltunk :) , végül a sötét és az el-eleredő eső vetett véget a küzdelemnek és a napnak.

2009. október 9., péntek

Itató No.3

A tél előtt valószínűleg az utolsó alapos takarítást kapta meg az itató, némi rekonstrukcióval egybekötve. A tengeliceket nem nagyon zavarta meg, máris visszafoglalták.

2009. október 2., péntek

Eurotrip: irány a Retyezát - Negyedik nap: Vf Pietrele

Ha azt a napot nem számítom, amikor felcipeltük az összes cuccot a Bucurához, akkor minden bizonnyal ez volt a legkeményebb napunk. A Pietrele 2270 méter magas csúcsát (Vf Pietrele) céloztuk meg. A táv elvileg nem volt sok (gyakorlatilag viszont majdnem lementünk az Encián menedékházig). Elöljáróban is kemény mászásnak harangozták be Leventéék, ami sok jót nem jelentett, de mindenkit érdekelt a kihívás és a kaland. A másik bibi, hogy turistaút nincs...

Reggeli panoráma 360 fokban

A leküzdendő magasság elég nagy volt (sokat ereszkedtünk lefele), így mindeki minimálcuccal készült. Nálam ez a kötelező esőcuccot, kétszersült szendvicskrém kombót, jópár cerbonát, és csokis nápolyit jelentett, plusz a K100D a Sigma 10-20-szal. A tele is a sátorban maradt, nem éreztem szükségét és komoly mászás elé néztünk, mindenki a súlycsökkentésen volt (Májkit leszámítva, ő csak elhozta a gázfőzőt :) A Cârnicnál a kocsiban hagyott kitobi se hiányzott. A Sigmával és az 55-300-zal megoldottam mindent, bár volt egy kis hiányérzetem. Mindegy a megszokás :) Mivel a hegy lábáig a patak mellett mentünk, vizespalackból is csak egy kellett (a hágón túlig tulajdonképpen azt is fölösleges volt megtölteni).

A nap első meglepije, ami miatt indulás után rögtön meg is álltunk kicsit, hogy a két lóból hirtelen sok ló lett :) Ment is a brainstorming, hogy merrefele jöhettek fel. Be is nyomtunk kis reggeli utáni cerbonát, amíg azt hiszem Ákosékat vártuk és a lovakkal ismerkedtünk, meglepően barátságosak voltak, volt amelyik készségesen odajött egy kis simogatásért.


Viszonylag hosszú séta után végül elértük azt a helyet a Pietrele lábánál, ahol fel lehet jutni a hegyre. Nem egyszerű ugyanis, ha nem akar az ember sokat szívni a törpefenyősben, ami ráadásul veszélyes lehet, ha eltéved. A törpefenyővel volt még egy probléma, Levente ezt a részletet elfelejtette előre közölni, így páran rövidnadrágban jöttek. A problémát kamáslikkal és esőnadrággal sikerült áthidalni. A vizespalackok utántöltése után, libasorban szorosan egymás mögött indultunk neki a törpefenyőknek. Alattomos egy növény ugyanis: a törzse a földön kúszik, és csak az ágai nőnek felfele, illetve mindenfele. Szorosan egymás mögött lépkedtünk, mindig arra az ágra amire az előttünk haladó. Így se volt egyszerű, a csajokat néha "kilőtte" egy-egy erősebb ág :)

Először át a törpefenyőn, utána a nagysziklás részen tovább, majd egy újabb törpefenyős etap után, fel a képen világos sávnak látszó füves-aprósziklás részen a csúcsra.


Bandi fotója (középen én mászok)

A nagysziklás részre érve megálltunk kicsit, Leventéék elrejtették az ebédjüket, (nem akarták felcipelni) és oktatást kaptunk, hogy ha egy szikla megindulna lefele, mi a teendő. Ez ugyanis könnyen előfordulhat és ha az utánunk jövő szorosan utánunk jön, nincs ideje reagálni és csúnya baleset lehet a vége. Tehát 10-20 m távolságtartás és ha egy kő elindulna, hangosan kiabálni, hogy "Kő-kő-kő!". Nem játék ez, Leventéék tavaly a csúcs alatt fordultak vissza egy ilyen kőomlásos helyzet miatt, és ha bárkinek elég az szóljon,, mert itt előfordulhat. Ez a nagysziklás szakasz azonban még nem veszélyes, a soktonnás kövek stabilak egy-kettőt leszámítva. Haladtunk felfele mindenki figyelmeztette az utána haladót ha valamelyik kő mozgott. Levente haladt az élen amikor hirtelen nagy meglepetésünkre: "Kő-kő-kő!" Bori követte aki gyorsan félre is ugrott. Sajnos kicsit gyorsabban is, mint kellett volna, lehorzsolta a térdét és nagyon megrémült szegény. A kő mindenképpen elkerülte volna, de ilyen helyzetben erre nem lehet alapozni. Vártunk pár percet, hogy megnyugodhasson, aztán folytattuk a mászást, de Ákos kisvártatva utánunk szólt, hogy ők visszafordulnak.

Bandi fotója

Így 6-an folytattuk utunkat kissé feszült hangulatban - távolságot is tartva - a hatalmas sziklákon a következő törpefenyős szakaszig, ahol újra körül kellett nézni, hogy merre a legcélszerűbb menni. Alig gyalogútnyi széles meredek füves-sziklás ösvényre érünk ki a törpefenyők között, ahol újfent jól meg kellett választani, hogy hova lépünk. Kellemes kakukkfűillat lengi be a tájat, a növények viszont alattomos gödröket rejtettek, amik igen veszélyesek a bokára. Épp átküzdöttük magunkat a füves, apró köves részre (ami még veszélyesebb omlásügyileg) amikor leszakadt az ég. Villámgyorsan öltözködtünk, de így is eláztunk kicsit. Nóri esőkabátja, mint kiderült a sátrukban maradt, amit elég ingerülten beszélnek meg Leventével, hogy kinek is a hibája ez. Végülis kénytelen beérni a széldzsekijével és esőnadrággal. Májkiról eközben nem sokat tudunk, mivel ő zárta sort és kicsit lemaradt. Valahol lejjebb bizonyára öltözködik, de jobb lenne ha látnánk. Lekiabálunk... él, ő is öltözködik. Egy negyed óra múlva alábbhagy az eső, a pihen, időközben Miki is megérkezik. Tanakodunk várjunk-e még, az apróköves rész persze kizárva, a vizes fű se kicsit tud csúszni...

Eső után (Bandi fotója)

Bandi kipróbálja milyen, és meglepetésünkre a túrabakancsok nagyon jól meg tudnak kapaszkodni a dús fűben, ami csak úgy harsog a talpunk alatt. A hegyoldal itt már olyan meredek, hogy négykézláb kell mászni. Így amúgy is biztonságosabb, ha mégis megcsúszik a bakancs.

Onnan nagyon lentről másztunk fel (Bandi fotója)

A füvön még nagyon sokat mászunk, mire talán lehet sejteni, hogy a csúcs közelében lehetünk, de látni nem látunk belőle semmit, csak a kék eget. Egy kinyúló sziklánál mindenki tart egy párperces pihenőt, elég kimerítő volt ez a szakasz. Mindenki kivetkőzik az eddig készenlétben tartott esőcuccból és kiderül, hogy Laurának két esőkabátja is van, Nóri nem kis örömére. Kissé fogyó kedvvel, de én is továbbindulok, fel akarok már érni a csúcsra. A fű azonban nemsokára elfogy és újra sziklás rész következik, ami természetesen vizes még. A gránitnak sajnos van egy olyan hülye tulajdonsága, hogy ha vizes lesz csúszik. A zuzmós gránit ezt azzal fejeli meg, hogy gyakorlatilag korcsolyapályává válik. Ehhez adjuk még hozzá az esetlegesen mozgó köveket és megkapjuk, hogy mennyire örült a csapat ennek :) Levi letesztelte, hogy milyen a helyzet, vigyázva át lehet azért menni. Jó nagy távolságra egymástól, a legrövidebb úton mindenki átér. Nem tudom hogy, de nagy lelkesedésemben mindenkit lehagyok és elsőként érek fel a csúcs... ez még mindig csak egy gerinc? Mi van itt? De 20 méterre balra megkerül a csúcs is. Eufória, felértüüüünk :D Mindenki vigyorral az arcán érkezik, készülnek a panorámafotók... persze Bandival vagyunk annyira idióták, hogy a 2270 méter ne legyen elég és felmászunk a csúcson épített nem túl masszív kőbabára panorámázni, ami nem kis koncentrációt igényelt.


Miki persze egyből a gázfőzőnek keres helyet, neki enni kell! Ha már felcipelte a nehéz konzervet persze jogos. Mindenki kaja után kotorászik, Leviék csokival kínálnak, amit csokis nápolyival viszonzok.


Bandi közben eltűnik a csipkés északi gerincen, aminek nagyon nem örülök, de a hülyeségről ritkán lehet lebeszélni, most is olyan mintha a szomszéd hegynek beszélnék. Itt viszont komoly baja is eshet, ami nem lenne vicces 2270 méteren. Szóba is kerül az izofólia, ami ilyen esetekben létszükséglet, ha vkihez segítséget kell hívni, és bivakolni kell. Néhány perc múlva szerncsére lihetgve visszaérkezik és izgatottan közli, hogy zergét látott. Erre a hírre majdnem felrúgom Miki babgulyását és kissé mérges is leszek, hogy a telét persze ilyenkor hagyom a sátorban. Mutatja a képeket, hogy ő se ment sokra. Lehet, de akkor is zergefotó és nekem nagyobbak lettek volna a lehetőségeim DSLR-rel, mint neki. Közben mi is meglátjuk a zergét, de már jóval lejjebb jár a hegyoldalban. Bandi csodálkozik, hogy lehet ilyen gyors. Felhomályosítom, hogy a zergének ez a terep nem téma.
Folytatjuk a kaja pusztítását, semmit sem akarunk lecipelni a hegyről, ha már egyszer felhoztuk :) Bandi is alágyújt egy levesnek miután Májki végzett, Laura közben lefeküdt a fűbe relaxálni. Mindenki élvezi a kilátást és a Retyezátot, kellemes kajaillat terjeng, próbáljuk beazonosítani a környező hegyeket.

A baloldali völgy vezet a hágón keresztül (a második mélyedés balról) a Bucurához, a kis fehér pötty az Encián menedékház 360 fok

Szintén 360

Az elmaradhatatlan csúcsfotó észak...

és dél felé

Egy bő órát töltöttünk fent, majd összeszedtük magunkat és lefelé vettük az irányt. A sziklák már megszáradtak, a fű is valamelyest. Vigyáztunk nehogy lecsússzunk, de az oldalazás lefele eléggé bokanyíró volt. A nagysziklás részre érve újabb esőt kaptunk legnagyobb örömünkre. A sziklák újból rendkívül csúszósak lettek és ez nagyobb gond volt, mint felfele a gerinc előtti részen. Itt ugyanis kevesebb a kapaszkodó és néha a leghülyébb testhelyzetet kell felvenni a továbbjutáshoz. Így sok esetben a seggencsúszás volt a legbiztonságosabb verzió... Lent megkerestük Leviék elrejtett cuccát és a kivezető utat a törpefenyőben. Én találtam meg, így én mentem elöl. Nem volt egy kéjutazás ezt bátran állíthatom :) Bandi 900 forintos kínai esőkabátjának ujja közben nem nagy meglepetésre leszakadt, amit már a turistaösvényen orvosoltunk széles ezüst színű ragasztószalaggal.
Közben sürgőssé vált az indulás, megérkezett a vihar... Elég jó tempót diktáltunk, érezte mindenki, hogy jó lesz sietni, már villámlott is. Leviéknek valószínűleg a rendes ebéd kihagyása miatt ez sok is volt, így hamarosan két csapatra oszlottunk és sprinteltünk egész a hágó alatti tengerszemig. Gondoltuk ott majd bevárjuk őket, addig esetleg kajálunk. Ezt mire odaértünk módosítottuk is, nyomás hazáig! Összetalálkoztunk egy magyar csoporttal is, valószínűleg a Bucuránál jártak. A vezetőjük furán, kissé kimérten kérdezte hova tartunk, válaszoltunk majd tovább is mentünk. A táborban derült csak ki, miután befutottak Lauráék is, hogy az illető Bartók Csaba hegyimentő volt és az egész völgy látta, hogy merre kommandózunk, köztük persze ő is. Mi hárman csak azért úsztuk meg a lecseszést, mert nem tudta, hogy mi is Boriékkal voltunk, akiket viszont ismert :)
A hágóhoz érve Miki és Bandi fogadni kezdtek, mennyi idő alatt lehet felérni a hágó tetejére. Ha jól emlékszem Bandi 2 cerbonáért zergetempót diktált és egy idő után eltűnt a felhőben. Miki is lehagyott, így csöndes magányban ballagtam felfelé, lassan elérve a felhők alját. És érdekes módon ez a pár perc volt a túra legjobb, legmegérintőbb része számomra. Egymagam, minden felszerelésemmel a hátamon, zord időben, de a biztonság tudatában, megfelelő felszereléssel kiegyensúlyozottan egy kietlen hágón, küzdök az anyatermészettel és az időjárással. Sosem éreztem ennyire közel magamat a természethez. Csodálatos élmény volt.
Pár perc késéssel felértem a hágóra. A látótávolság úgy 30 méter lehetett. Ezért nem játék a vihar a Retyezátban. Ha vki ilyen körülmények között eltéved, segítséget se tud kérni. A mobilok csak a hegytetőkön tudnak némi gyenge jelet fogni, oda pedig ilyen időben majdnem öngyilkosság felmenni. Közben csillapodott a vihar, a hágón átérve világosabb is volt még. Lassítottunk a tempón, megálltunk fotózni egy kicsit hátha meg lehet csípni egy két villámot, de túl világos volt.
Előző nap láttuk, hogy páran tejjel jönnek vissza a táborba, nyilván a pásztoroktól vették. Így gyorsan felkerestük őket és ha jól emlékszek 250 Ft/l körüli áron vettünk mi is még bocimeleg tejet. Nagyon finom, jó vastag tej volt és még istállószaga sem volt :) Mire nyugovóra hajtottuk fejünket hálózsákjainkban az eső is elállt és csendes éjszakánk lett.