Páring 2010 - Hetedik-nyolcadik nap: Lefele-hazafele

Eljött sajnos a túra vége, már csak a táborbontás és hazamenetel maradt.
Az éjszakai vihar meglehetősen durva volt. Nem ez volt az első ilyen amit a sátornak ki kellett állnia, de szokás szerint nem voltam nyugodt, óránként felébredtem. Volt ugyan nálunk a széles szürke ragasztószalagból vészhelyzet esetére, de viharos szélben, szakadó esőben annak se vettük volna sok hasznát, és egy jelentős mennyiséget már el is használtunk Fanni vadiúj, de már felfeslő Kilimanjaro bakancsára.
A reggel nem volt különösebben barátságos, sűrű köd, ködszitálás, hogy a szomszéd sátorig is alig lehetett ellátni, ami néha átváltott esőbe. Nem a legideálisabb idő elpakolni. Sátrat pláne nem...
A decathlonos Quechua sátor hál' Istennek most is kibírta az "égi áldást". Bandi viszont azzal üdvözölt, hogy szerinte beáztunk. Én mondtam, hogy szerintem nem, de miután kimásztam nekem is feltűnt, hogy sokkal sötétebb színe lett a sátornak. Most először nagyon úgy tűnt, hogy az impregnálás már nem a régi, a külső réteg átázott. Rendesen ki volt feszítve, az átszivárgó víz illetve a pára, a külső réteg belső felén csorgott le, így a beázást sikerült elkerülni. Alulról se áztunk be, elég masszív anyagból van az alja. Jövőre mindenesetre ezt jó lesz fejben tartani.
Tetszett-nem tetszett muszáj volt nekiállni a felszelés elpakolásának, arra hogy jobbra fordulna az idő, semmi remény nem látszott. Olyannyira, hogy ezen a napon egyetlen egy darab kép sem készült, ebből lehet sejteni milyen időnk volt...
A tavalyi esőkabátom megadta magát, idén egy poncho-t hoztam, azt a tipikus barnászöld fajtát. Elég jó anyagú, bár a kapucnija sajnos kicsi a fejemre. Otthon sajnos nem próbáltam fel hátizsákkal együtt, ezért induláskor derült ki, hogy hátizsákkal együtt felvenni igazi szívás, mert a vállpánt természetesen begyűri kétoldalt, alávenni a hátizsákot pedig nem nagyon lehet, mert nincs kialakítva a hátán púp a hátizsáknak... Körülbelül 100 métert tehettünk meg és már meg kellett állnunk körülnézni, hogy "most akkor merre tovább", mert a köd annyira megváltoztatta a tájat, hogy ott se tudtunk magabiztosan mozogni, ahol a hét folyamán ötször jártunk. Nem sokkal később, úgy éreztem, mintha beázna a bakancsom orra (az impregnálásnál nem vettem ki a fűzőt, valószínűleg amiatt). Előkerült az új kamásli, pedig már azt hittem fölösleges kiadás volt.
A lefele út innentől elég eseménytelen volt, leszámítva a csúszós sziklákat. Hamarosan elhagytuk a Refugiul Agatat menedékházat, és a hidat is. Mire a duzzasztógáthoz értünk elállt az eső és kezdett kisütni a nap is, ki lehetett öltözni az esőcuccból. Az utolsó 1-2 km-t már elég nyögvenyelősen tettük meg, ráadásul a Groapa Seaca-ig még fölfele is kellett menni az úton.
A menedékháznál azonnali hatállyal megszabadultunk az összes vizes cuccunktól, befoglalva az összes asztalt (a szobáinkat még takarították), a sátrakat meg kidobtuk a kocsi mellé, nehogy bepenészesedjenek. Közben az is kiderült, hogy házőrzőnket - akit azonnal láncra vertek :) - Jackienek hívják. Rendeltünk egy egész jó ebédet, rántotthúst illetve csirkemellet kaptunk sült krumplival, ami bár hideg volt de legalább finom. Majd miután bepakolhattunk a szobába, jöhetett a várva-várt forró zuhany.

Hétfő reggel igyekeztünk minél hamarabb indulni, okulva az idefele 12 óráig tartó útból. Bár kevesebb cuccunk volt, a bepakolás semmivel se volt könnyebb.

Ilyenkor szokott jönni a történetekben, amikor nem indul az autó. Ez alkalommal nekünk is sikerült ezt megnyerni, az Almera nem volt hajlandó indulni, pedig tegnap este direkt megjáratta kicsit Bandi. 5-6-dik indításra felvett vmi hihetetlenül alacsony alapjáratot (talán ha 400 megvolt), szerencsére egy kis gázra nem fulladt le, magához tért. Nem is volt semmi gond hazáig, de belénk hozta azért kicsit az ideget.

Kis ízelítő a román erdész gépparkból

Egy eléggé lepusztult menedékház



Néhány kilométer múlva olyan zöld zuzmóval borított sziklákat láttunk, hogy rögtön meg kellett állnunk. Egészen hihetetlen színe volt, a természet az egyik legszebb színt vette elő a palettáról. Idefele is megcsodáltuk, de a sötétedésben nem tűnt ilyen szépnek.




Leküzdöttük Petrozsényig a borzalmas tankcsapdákkal borított 17 km-t, aztán csak Temesváron álltunk meg némi útravalóért. Ez a Karánsebes-Lugos-Temesvár útvonal egyébként sokkal kellemesebb, mint a meglehetősen kanyargós Arad-Déva-Petrozsény. Ha ilyen ütemben haladnak az útfelújítással, akkor jövőre ez is teljesen megújul. Az út hátralevő részén hál' Isten már semmi érdemleges nem történt, szerencsésen megérkeztünk Budapestre, már tervezgetve a jövő évi túrát.


Remélem hogy kellemes olvasmányt nyújtott idei túránk története is - csak úgy mint a tavalyi - és a jövőben is olvasóim között üdvözölhetlek.


Megjegyzések

  1. Szia!
    Végigolvastam,szuper a túra irodalmi tálalása. Az ember kedvet kap végigjárni a fotókon bemutatott tájat.Én már ekkora túrára nem nagyon mernék vállalkozni,így szívesen néztem a bemutatódat.
    Yopi

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Örülök, hogy tetszett :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése